Apu

Meghalt az apukám...
Lassan egy hónapja, hogy a vízbe helyeztük a hamvait ahogyan szerette volna. Végső nyugalomra lelt a folyóban, aminek partján felnőtt...
Az utolsó útjára egy csónakkal vittük.
Elmentünk a házak alatt ahol gyerek volt, azok mellett a fák mellett, amik már akkor ott álltak, mikor gyerekként ott fürdött a barátaival.
Elmentünk a horgász egyesületnél-szeretett horgászni. Ott halt meg a tóparton. Elment pecálni és többet nem ment haza...
Pedig fogott 2 pontyot.
A barátai a folyó partján álltak és egy szál virággal búcsúztak. Nem volt beszéd, nem volt előre eltervezve semmi. Aki ismerte, tudta milyen ember volt-annak nem kell a beszéd.
Jól esett volna, ha Órásfiú eljön. De úgy érezte nincs helye itt. Nem szereti a temetéseket-nekem erőt adott volna ha itt van.
Volt egy tervem. Szerettem volna aput elvinni hozzá a titkos helyre. Szerettem volna ha Órás ismeri Őt és asszem még jobban, ha Ő megismeri Órást.
Mindketten vettünk ki szabadságot, hogy a szülinapi ajándéka az legyen, hogy együtt töltjük a napot a gyerekekkel, ott a tavon...
De már nem élte meg azt a napot !
Én elmentem a gyerekekkel. Az kellett...a lelkemnek kellett. A kisfiam imádta volna a Papával ott azt a napot.
Fura, mert sokszor eszembe jut Apu.
De mindenki másként gyászol. Én nem bőgök mások előtt. Próbálon tényleg azt elhinni, hogy minden ember ha választhatna, így szeretne meghalni, mint Ő.
Egyik pillanatról a másikra.
....csak azért elbúcsúzhatott volna...