Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
emesemese

A valóság és a képzelet határán

Emese · 5 hónapja
Van egy kicsi település XXX megyében, kevesebb mint 2500an élnek itt a főút mentén. 
Az írás apropóját pedig a falu határában elterülő tó adja.
Jánossal (nevezzük most így) a helyi horgászegyesület lelkes fiatal elnökével látogattam el ide, ebbe a még érintetlennek tűnő mesevilágba.
A dombról autóval lefelé haladva a lélegzetem is elállt, mikor az elmondasok alapján szépnek gondolt tavacskát megláttam.
Szerencsére gyönyörű idő volt aznap. A nap sugarai szinte szaladtak a tó jegén, hogy végigfutva rajta a part menti zöldben tűnjenek el.
Furcsa érzése lengte körbe a szívem, ahogy kiszáltam az autóból.
Úgy éreztem gyerek vagyok újra és átlépem a kaput, most belépek egy Fekete István regénybe, ahol a jó csak egyszerűen jó...a szép pedig gyönyörű. János sokat jár ide, ez kiderül abból hogy mesél, átéléssel, lelkesedéssel...tudja hol jár a vidra. Mutatja hol mit figyeljek.
Mesél a vízszintről, a növényekről, a vizililomról, a vizitökről...a kis tanösvényről, ami kedves táblácskákkal mutatja meg az élővilágot az ide látogatóknak. 
Átéléssel mesél a horgászokról-ő maga is horgászik régóta-a megtartott versenyekről, közös területgondozasról, a horgaszegyesület éltéről és fejlődésükről...néhány terve is szóba kerül...
Utunk során elmondja hogyan nevezik a tó egy-egy szakaszát és hogyan kapta azt a nevet. Kicsi hidakon megyünk át néha a víz felett...némelyik korhadtabb, van amit már az egyesületnek sikerült felújítani. Titkon elárulom a korhadtnak varázsa van! A hangja a tájba illik, s bár nem olyan szép és stabil mint a felújított hidacskák, de a régi deszkák sokmindennek tanúi voltak ezen a helyen.
Tanúi voltak szerelmeknek, csókoknak, örömnek és bánatnak...mikor kell a magány! Tanúi voltak a horgászok örömének és mérgének...egy-egy nyári zivataron a hazafelé szaladó kicsi gyerek lábacskáknak. Hallottak beszélgetni apát és fiát...hallották a nagyapát ahogyan érces hangjával mesél unokájának őszülő halántékával. Tanúi voltak a kezeknek...melyek egyre ráncosabban fogják meg a korlátot ami híddal együtt ível a víz felett. Ezek a kis korhadt hidak láttak tábortüzeket, kockás plédeket a vadkörte fa alatt, láttak mosolyt és láttak holdfényben gördülő könnyeket. Látták és hallották a tavasszal érkező madarakat, akik visszatérve az otthont adó fészekbe évről évre itt nevelték fiókáikat és érezték az idő múlását ahogyan a csipogó fészek ősszel újra kiürül. Olyankor csend lett...végtelen csend.
Ezeken a kicsi korhadt hidakon néha megállt az idő és a rajta áthaladók elvesztek a tájban gyönyörködve. Láttak gyerekeket a parton, ahogy bottal a kezükben sétálnak és lesik a nádiposzátát, vagy csak a nyári melegben belelógatják a lábukat a hűvös vízbe. Látták a virágot szedő fürtös kislányokat felnőni épp úgy mint a kiskacsákat, az ebihalakat és a pontyot.
Körbesétátuk a tavat...
Már az első perctől azt éreztem ez az a hely, ahol Vuk élt és az öreg Karak, mintha Fekete István is a vackor fa alatt ülve írta volna a mesét.
Ez az a hely, ahonnan nem akarsz hazamenni...ahol elveszik az időérzék, ahol magával ragad a látvány, a gyönyör és nem akarsz visszatérni a valóság kegyetlenségébe, mert itt nyugalom van és boldogság. Köszönöm ezt a mesebeli kirandulást Jánosnak! Remélem a lelkesedése nem múlik majd és megőrzi ezt a kivételes helyet ilyennek ahogyan nekem megmutatta.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!